Hadnagy Timi: Énidő, anya szemmel

Hadnagy Timi az újdonsült bölcsis Miló büszke anyukája. Mindemellett egyengeti belsőépítészettel foglalkozó vállalkozását, vezeti a háztartást, igyekszik nőként is helytállni, azaz a párjára koncentrálni, valamint saját magával is törődni. Mindez nagyon nem egyszerű, azonban önmagunk egészsége és ezáltal egész családunk érdekében muszáj törekednünk az egyensúlyra és harmóniára. Saját bőrén tapasztalta ezt nemrég Timi is, aki most erről írt nekünk őszintén.

Pár hete megfogalmazódott bennem egy elég erős gondolat / érzés / állapot - nevezzük bárhogy - az egész élettel, gyermekvállalással kapcsolatosan, amit talán eddig is tudtam valahol mélyen, de sosem tudatosult úgy igazán, ahogy most. Ez pedig nem más, mint: „készenléti állapot”

Onnan indult az egész, hogy gőzerővel dolgoztunk egy lakberendezési kiállításon egyéb teendőink mellett, ahol bekövetkezett az, amire nem számítottam. Kisebb lefolyású pánikrohamot kaptam (szédülés, hányinger, megmagyarázhatatlan sírás stb.), és bár meglepő lehet ilyen történettel kezdeni egy cikket, azonban fontosnak tartom elmondani, hogy ez egyáltalán nem ciki, sőt, ahogy a mentős hölgy fogalmazott, igenis oda kell figyelnünk a testünk jelzéseire, mert ennél őszintébb és látványosabb „pofont” nem nagyon kaphatunk az élettől.

Sokat gondolkodtam ezután az eset után, és ekkor fogalmazódott meg bennem a fent említett „készenléti állapot” létezése. Mert bár életem legcsodálatosabb élménye volt a várandósság, a szülés és végül az egész gyümölcse, vagyis maga az anyaság, de arra soha senki nem tudja felkészíteni az embert, ami ezután következik ott belül. A végtelen, feltétel nélküli szeretet, felelősség, odaadás, hormonok felszabadulása, fizikai és lelki fáradtság, öröm és még sorolhatnám. Ettől persze az élet megy tovább, én például pár hét után újra munkába álltam a férjemmel történt közös döntés alapján, amit egy pillanatig nem bántam meg, de azt is be kellett látnom, hogy hiába szeretem a nyomást a munkámat illetően, lassításra van szükségem és picit (nagyon?) át is kell strukturálnom a dolgaimat.

Mielőtt Miló megszületett volna, a túlhajszolt hetek után könnyen beiktattam egy „ágyból ki nem kelős” vasárnapot, most már az ilyesmit is meg kell tervezni, szervezni. Anyukám ráér-e, szabad-e a bébiszitter, együtt vagy külön menjünk el Árpival… Szerencsére ezek valahogy mindig maguktól történnek és ösztönösen cselekszünk, csak éppen azt nem vesszük észre, hogy ha nem foglalkozunk igenis magunkkal, őszintén csak magunkkal, akkor ez az állandó felelősségérzetnek is nevezhető, készenléti állapot simán kihozhat az emberből bármi rosszat. Az is lehet, hogy sokaknak semmi újdonságot nem mondok, sőt, többgyerekes boldog(!) szülőket, családokat is látni nap mint nap az utcán J, szóval biztos vagyok benne, hogy sokan észrevétlenül vagy tudatosan megtalálták az igazi, méltán híres arany középutat, aminek azt hiszem, én most állok a kapujában.

Édesanyaként életem végéig ott lesz ez a felelősség / készenléti állapot és ez így van rendjén. Szeretem a fiamat, de a férjemet is, a családomat, barátaimat, a munkámat és saját magamat is annyira, hogy folyamatosan egyfajta egyensúlyra törekedjek. Olyan élettel, amiben mindenkinek jut ideje pozitív feltöltődésre, önmagára.