„A remény nem adja fel!” – Egy férj vallomása a közös útról a gyermekáldás felé

2025.07.29.

Amikor Dóri megkapta az endometriózis diagnózisát, egy korszak zárult le – és egy új kezdődött. Egy olyan út, amelynek minden kanyarja türelmet, hitet és kitartást követelt. A természetes fogantatás lehetősége sokszor elhalványult, de a vágy, hogy egyszer szülővé váljanak, csak még erősebb lett. Ők ketten – Dóri és Mátyás – nem adták fel. Hónapokon, éveken át kapaszkodtak a reménybe, miközben egymás támaszai voltak a legnehezebb pillanatokban is. És végül, megérkezett az életükbe a kisbaba – a bizonyíték arra, hogy a lehetetlen néha csak egy újabb lépés a csoda felé.

Ebben az interjúban a férj, Borbély Mátyás (39) enged bepillantást abba, milyen érzés benne lenni egy olyan küzdelemben, amely a pár mindkét tagját érinti – mégis másképp. Mesél arról, hogy Dórival (36), a feleségével hogyan élték meg a várakozás idejét, hogyan tanult meg jelen lenni, támaszként állni a felesége mellett, és hogyan formálta ez az időszak nemcsak a kapcsolatukat, sőt magát is.

A gyermekvállalásról beszélgetve az első kérdés szinte mindig az, hogy hogyan és mikor jött a döntés az életetekbe, mindig szerettetek volna gyereket?

Fiatal párként, a házasságkötésünk után, mondhatni természetesen jött a vágy mindkettőnkben egy közös gyermek iránt. Az már korábban kiderült, hogy Dóri endometriózissal él, de akkor még pontosan nem tudtuk, hogy ez milyen hatással lesz a terveinkre.

Mi volt az első reakciód, amikor megtudtad, hogy ennek az állapotnak a következményeként a gyermekvállalás egy nehezebb út lesz számotokra?

Ahogy említettem is, pár éve endometriózist diagnosztizálták Dórinál, ami erős alhasi fájdalommal és vérzéssel járt. Ezért fel voltunk készülve, hogy sok ismerősünkhöz hasonlóan sajnos nekünk sem lesz könnyű a teherbeesés.

Hogyan élted meg a nehezített teherbeeséssel kapcsolatos történéseket? Éreztél dühöt, elkeseredést, kétségbeesést ez alatt az egy év alatt? Reménykedő voltál végig, vagy azért voltak mélypontok?

Alapvetően reménykedők voltunk, de jött pár nehezebb időszak. Az egyik a feleségem endometriózis műtétje volt, illetve az azt megelőző vizsgálati szakasz. Ekkor tudatosult ugyanis bennünk, hogy tényleg nem lesz egyszerű, főleg, hogy a sok vizsgálat és a műtét lelkileg is igénybe vette őt. A másik mélypontot ezt követően a feleségem méhen kívüli terhessége jelentette. Ebben az esetben három-négy örömteli hét csapott át hirtelen egy aggodalmakkal teli néhány napba. A műtét szerencsére jól sikerült, azonban az aggódás és a tehetetlenség-érzés velünk maradt, amit súlyosbított, hogy a beavatkozás során el kellett távolítani a feleségem egyik petevezetékét is. De összességében azért azt tudom mondani, hogy továbbra is reménykedők maradtunk.

Hogyan próbáltad támogatni a párodat ebben az időszakban? Ő hogyan tudott segíteni neked?

Ez nehéz kérdés, mert sajnos alapvetően én úgy érzem, hogy nem vagyok egy támogató típus. Már a kapcsolatunk elejétől kezdve próbáltam ezen javítani kicsit, és a nehezebb időszakokban szükség is volt rá, hogy a szokásosnál jobban összeszedjem magam ezen a fronton. Nem vagyok benne biztos, hogy ez mindig sikerült, de azért voltak eredményes próbálkozásaim is. Talán azzal tudtam a legtöbbet segíteni Dórinak, hogy próbáltam biztos hátteret nyújtani, nem csak anyagi, hanem érzelmi, illetve még inkább kommunikációs szempontból. Magyarul az esetek többségében igyekeztem egyrészt értően figyelni arra, amit mond, és használható visszajelzéseket adni, másrészt érthetően kifejezni a saját igényeimet is, divatos kifejezéssel élve asszertív módon kommunikálni. Emellett törekedtem arra, hogy nyitott és elfogadó módon álljak a nehéz időszakokkal részben párhuzamosan zajló útkereséséhez és az ehhez kapcsolódó döntéseihez. Ez nem volt mindig egyszerű, de mivel a feleségem az esetek többségében nálam jobban kommunikál, és valóban sokat dolgozott azon, hogy jó döntéseket hozzon, végül mindig meg tudtuk beszélni a konfliktusos témákat is.

Hogy érzed, milyen hatással volt a kapcsolatotokra ez az állapot? Összébb hozott vagy időlegesen eltávolított egymástól titeket?

A mindennapi életet és a párkapcsolatot is átalakította. A hétköznapokban ez egy nagyobb fokú tudatosságot, odafigyelést igényel az embertől, úgyhogy ilyen irányban változott az életünk. Csak pár példa: nem mindegy, hogy melyik boltból és pontosan milyen terméket vásárolunk, hogyan osztom be az időmet, mennyire vagyok tényleg jelen az együtt töltött idő alatt. Plusz egy kicsit engem is egészségtudatosabbá tett a helyzet, bár azért azzal nem lehet megvádolni, hogy ezt túlzásba viszem.

Nehéz visszaemlékezni erre az időszakra, amiben persze szerepet játszhat egyfajta szándékos felejtés is. Így utólag azt mondom, hogy összességében összébb hozott minket, de ebben valószínűleg szerepet játszik az is, hogy szerencsére azóta született egy egészséges kisbabánk. De fel tudok idézni sok olyan helyzetet is, amikor időlegesen inkább távolabb kerültünk egymástól.

Gondolom, nehéz volt látnod a párodat, amikor ő küzdött a nehézségekkel, érzelmileg vagy fizikailag.

Főleg a tehetetlenség viselt meg, az, hogy bármennyire is szeretnék, de bizonyos dolgokban nem tudok neki túl sokat segíteni.

Te hogyan birkóztál meg a saját érzelmi terheiddel a folyamat során?

Az előbb említett, kölcsönös együttműködésre való törekvés mellett itt szerencsére sok mást is ki tudok emelni. Az egyik az élethez való általános hozzáállás, amelyet úgy szoktak említeni, hogy ha nem tetszik valami, akkor két dolgot tehetsz: ha tudsz, akkor változtass rajta, ha nem tudsz, akkor pedig próbáld elfogadni. Ezt persze sokkal könnyebb mondani, mint csinálni, de szerintem maga az elv is segít. A másik fontos, az előbbihez kapcsolódó dolog a nyitottság. Ez segít mások megértésében, de annak a belátásában is, hogy bármennyire nehéz is most nekünk, alapvetően rengeteg minden adatott meg a számunkra, ami sok embertársunknak nem: jó családi háttér, baráti társaságok, biztos anyagi helyzet. Ez nekem segít a helyén kezelni a saját problémáinkat. Ahogy az is, hogy látjuk, milyen sok pár van hozzánk hasonló helyzetben sajnos. Segített gyakran az is, hogya munka mellettelfoglaltam magam olyan tevékenységekkel, amik - legalábbis szerintem - valamennyire túlmutatnak a pótcselekvés kategórián, legyen az egy doktori kutatás befejezése, egy régóta bakancslistán lévő tanfolyam elvégzése vagy éppen a helyi aktivizmus és közösségépítés. Mindezek mellett egyfajta lelki, pszichológiai tudatosság is a segítségemre volt, gondolok itt például az autogén tréning gyakorlására vagy akár csak egy nagy sétára.

Milyenek voltak a környezeted, barátok, család reakciói a helyzetetekkel kapcsolatban? Segítettek vagy inkább nehezítették a helyzetet a kérdéseikkel?

Segítettek, alapvetően támogatók és megértőek voltak.

Hogyan döntöttetek közösen arról, hogy orvosi segítséget kértek? Milyen szempontok játszottak szerepet a döntésetekben?

Az endometriózis tünetei viszonylag hamar jelezték, hogy itt orvosi segítségre lesz szükség. A feleségem amúgy sem szokta halogatni az egészségügyi vizsgálatok indokolt igénybevételét, úgyhogy ez nem igazán volt kérdés, természetes volt, hogy ezen az úton haladunk.

Ha volt ilyen, milyen félelmek vagy aggályok merültek fel benned a kezelések során?

A teherbeeséssel kapcsolatosan több beavatkozáson és kezelési formán is átesett – az életmódbeli változtatásoktól és diétáktól kezdve, a petevezeték átjárhatósági vizsgálaton keresztül egészen az endometriózis műtétéig, illetve egy sürgősségi beavatkozásig, amelyre a méhen kívüli terhesség miatt volt szükség. Ezek az események nemcsak fizikailag, de lelkileg is komoly próbatételt jelentettek számunkra, és minden alkalommal ott volt bennünk a kérdés: vajon ez lesz az, ami segít?

A feleségem a gyermekért folytatott küzdelem során számos szakembernél megfordult, sokszor kísértem el én is. Sok tanácsot kaptunk, aminek egy részét el tudtunk fogadni, másokat esetleg fenntartással kezeltünk. Az, hogy végül nem volt szükség a mesterséges megtermékenyítésre, számunkra igazi csoda volt. Ez is rávilágított arra, hogy minden történet egyedi és nincsenek „kőbe vésett” dolgok, még ha néha úgy is tűnik. Tapasztalatunk azt mutatja, hogy az orvosi segítség és a természet ereje kéz a kézben jár, egymást segítve vezetnek eredményre.

Miért választottátok az adott kezelési módokat, mi segített a döntésben?

Legtöbbször a szakorvosok javaslatai, utána döntöttünk arról, hogy egyik vagy másik utat elkezdjük. Természetesen ebben a feleségemnek sokkal több munkája volt, mint nekem, hiszen elsődlegesen őt érintették ezek a döntések, majd a kezelések.

Mit tanultál a párodtól, a kapcsolatról, vagy önmagadról ezen a nehéz úton?

Talán leginkább azt erősítette meg ez a helyzet, hogy a család a legfontosabb, minden más másodlagos.

Van valami, amit szeretnél más pároknak tanácsolni, akik hasonló helyzetben vannak?

Legyetek őszinték és türelmesek egymáshoz, beszélgessetek sokat és ne adjátok fel! Ahogy a fényképünk is mutatja, mindig érdemes reménykedni és próbálkozni! Sok nehéz pillanat után, végül természetes úton fogant meg a kisbabánk, aki 9 hónappal ezelőtt egészségesen világra is jött.