Csemer Boglárka & Nagy Bálint: Szülőnek lenni egy gyönyörű állapot, feladat és szerep

Csemer Boglárka, vagy ahogyan egy ország ismerte és szerette meg, Boggie, tiniként ismerte meg férjét, Nagy Bálintot, akivel azóta már két gyönyörű kislány szülei. De vajon mit jelent szülőnek lenni, milyen kihívásokkal találták szembe magukat az évek során és hogyan telnek a mindennapok egy ízig-vérig művészcsaládban? Boggie és kedvese erről is mesélt nekünk, rendhagyó módon egy páros interjú keretében.

Boggie gyönyörű, törékeny énekesnőként él legtöbbünk fejében, aki dalaival mindenkit elbűvöl. Azonban kevesebben ismerik Boggie másik arcát: amellett, hogy tudatosan egyengeti énekesi karrierjét, odaadó édesanyaként és feleségként is sikerrel helytáll a művészlét miatt sokszor kevésbé tervezhető mindennapok során. Ebben hatalmas támasza párja, a filmrendező és operatőr Nagy Bálint, akivel gimis koruk óta ismerik egymást és kapcsolatuk tiniszerelemből vált igazi, példaértékű, erős kapoccsá. Családtervezésről, a családi élet menedzseléséről és a szülőség kérdéseiről beszélgettünk velünk.

Milyen hamar kezdtetek el közösen családot tervezni? Minden lépésnek megvolt a meghatározott ideje, a lánykéréstől az esküvőn át a gyermekvállalásig, vagy hagytátok, hogy minden természetes módon alakuljon?

BOGGIE: Tizenhat évesek voltunk, amikor összejöttünk a gimnáziumban. Engem már gimi elsőben nagyon megfogott Bálint. Két évet vártam arra, hogy ő is észrevegyen. :) A kapcsolat elejétől fogva komolyan gondolkodtunk a másikban. Nekem az volt az egyik fő szempontom, hogy amíg jól érzem magam vele, addig maradok. Ennek már idén tizenhét éve :) Az esküvő sokáig nem volt közös nevező, aztán egyszer csak átkattant Bálint és a tizedik évfordulónkon megkérte a kezemet. Mindkét kislányunkat tudatosan terveztük. Szerettünk volna már családot alapítani. Azt is gondolom, hogy egy hosszú párkapcsolatba mindig kellenek kihívások, tétek. Ezeket a döntéseket mindig akkor hoztuk meg, amikor már agyban, lélekben is ott tartottunk és szükségszerű volt a következő szintlépés, s egy következő felelősségvállalás egymás iránt és a jövőnk iránt.

BÁLINT: Az ilyen jellegű fordulópontok kapcsán nekem mindig fontos volt, hogy ez egy természetes belső igény legyen. Egy ilyen hosszú párkapcsolatnál könnyen belecsúszhat az ember abba, hogy „előre menekül”, vagy hogy valamiféle külső nyomásnak, vagy a megszokásnak enged, amikor a szintlépésről van szó. Én megvártam, hogy megérjen bennem az őszinte elhatározás, így akármilyen furcsán hangzik, tíz év együttlét után egy spontán és ihletett lépés volt részemről a lánykérés. Talán azért is volt bennem ez egy hosszabb folyamat, mert a gimis szerelemnek át kellett alakulnia egy felnőtt párkapcsolattá. Miután ez megtörtént, minden ment magától, a gyermekvállalást szinte meg sem kellett beszélnünk, annyira magától értetődő volt.

Amikor napirendre került a babakérdés, változtattatok bármit is az életmódotokon? Beiktattatok-e esetleg több mozgást a mindennapokba, vagy jobban odafigyeltetek arra,

hogy mit esztek, milyen vitaminokat választotok?

BOGGIE: Nekem az első kislányommal való várandósságom alatt terhességi cukorbetegségem volt, így akkor kezdtem el először étkezési tanácsadással kapcsolatban informálódni. Ebbe annyira beleástam akkor magam, hogy a mai napig is odafigyelek arra, hogy mit eszek és azóta már arra is, hogy mit teszek le a családi asztalra. Ez mindenképpen változtatott az addigi étkezési szokásainkon. A vitamin pedig évek óta jelen van az életünkben. Mindketten szedünk napi vitamincsomagot, illetve már a Lenke is kap egy kanalas vitamint, kifejezetten kis óvódásoknak valót. Én heti egy-háromszor biztosan tornázok otthon, néha pedig elmegyek reggel futni, amikor még alszik a család. De ehhez az is kell, hogy Imola (6 hónapos) jól aludjon éjjel, különben nem veszem rá magam a mozgásra.

Azt mondják, minden terhesség más. Hogyan éltétek meg a várandósság csodálatos hónapjait Lenkénél és miképpen Imolánál?

BOGGIE: Én mindkét alkalommal szerettem a várandósságot. Imolával talán könnyebb volt, mert már tudtam, hogy mire számíthatok. Semmin sem lepődtem meg. :) Énekelni például mindkét lányommal az utolsó pillanatig tudtam, mintha érezték volna, hogy kell a hely a levegővételeknek. Annak pedig nagyon örültem, hogy Imolával már nem alakult ki terhességi cukorbetegség. Emiatt kevésbé puffadtam fel és energiám is több volt.

BÁLINT: Egy férfi szemszögéből nyilván teljesen más ez a folyamat, amiben lehet, igyekszik segíteni az ember, de ugye a kismamák viszik el a balhét.Viszont az az igazság, hogy Boginak elég nehéz volt segíteni, annyira aktívan töltötte mindkét a várandósságát. :) Az Imolánál talán még bátrabb is volt, mint a Lenkénél, az első három hónapban lenyomott egy koncert turnét a Balti államokban. Szóval ilyenkor csak pislogok, és remélem, hogy minden rendben lesz, amikor meg épp nem külföldön koncertezik, akkor jönnek a szokásos kihívások a random ételigényekkel, kiszámíthatatlan energiaszinttel és hasonlókkal.

Amúgy, amit mindkét terhességnél megfigyeltem, és gyakorlatilag kialakult bennem, mint rutin, az az, hogy semmilyen komolyabb beszélgetésbe, vagy vitába nem szabad belemenni, amikor egy kismama éhes. Minden esetben meg kell etetni az éhes kismamát, csak utána jöhetnek a rázós témák! Ezt komolyan mondom! :)

Bálint nagy családban nőtt fel, sok testvérrel. Ez miben jelentett előnyt akár már a terhesség alatt, illetve a gyerekek megszületése után?

BOGGIE: Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kivételesen jó a viszonyom az Anyósommal. Tizenhat éves koromban kerültem be Bálint családjába. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy Bálint édesanyja saját lányaként szeret. Ő nekem egy nagyon fontos Anya minta. Példaértékűen tartja össze a családot, eszméletlenül toleráns mindenkivel és mindig mindenben lehet rá számítani. Senkit és semmit nem ítél el, így az ember nem érzi azt mellette, hogy meg kell neki felelni. Bálint „nagy családja” abszolút minta a számunkra. Ebben a családi felállásban senki nem lepődött meg, hogy érkezik a Lenke vagy az Imola. Annyira természetes a babák jelenléte. Bálint két bátyjának már szintén van két-két gyermeke. Így Lenke és Imola a 4. és 5. unoka.

Többek között az Anyósomnak köszönhetem, hogy ilyen gördülékenyen vissza tudtam menni dolgozni és hogy sohasem kell aggódnom, amikor színpadon vagyok.

Az első gyerekes félelmeim kezelésében is az Anyósom segített rengeteget. Ha ő nincs, akkor valószínűleg a szoptatásba is belebukom. Azon nők közé tartozom ugyanis, akinek nem ömlik a teje, hanem pont annyi van, amennyi kell, ezért Lenkénél állandóan azt hittem, hogy kevés neki, mert azt hittem, hogy az a normális, ha ömlik. Imolánál ugyanez volt. Egy ilyen érzékeny időszakban rengeteg támogatásra van szüksége az Anyukának és én ezt maximálisan megkaptam. Hogy ne csak az Anyósomat emlegessem, Bálint is remek támasz. Ő közülünk a lazább, reálisabb. Amikor én épp ördögöt festenék a falra, tutira visszaránt és megmutatja, hogy minden rendben. Lenkének a vagánysága és humora biztos, hogy Bálint hatása. Szeretek veled édesanya lenni. Szerintem jól kiegészítjük egymást.

BÁLINT: Határozott előnye a nagycsaládos környezetnek, hogy szinte mindig volt kisbaba körülöttünk. Nekem konkrétan tizenegynéhányéves korom óta természetes a kisbabák közelsége, és a Bogi családjában is sok a gyerkőc. Ez gyakorlatilag hatalmas előnyt adott, hisz egyikünk sem lepődött meg azon, hogy mit kell csinálni egy kisbabával, hogyan kell megfogni stb.Tehát sokkal nyugodtabban, magabiztosabban tudtunk belevágni a babázásba, mert már volt benne rutinunk. Persze az egy teljesen új helyzet, hogy a baba élete 0-24-ben a mi felelősségünk, de azt gondolom, hogy egy csomó tipikus kezdő-szülő bizonytalanságot, és pánikhelyzetet megúsztunk.

Mindketten művészek vagytok, sajátos időbeosztással. Hogyan tudjátok egymást segítve, csapatmunkával egyengetni családotok életét? Mennyire vannak szigorú szabályok, keretek, amelyekhez igazodtok?

BOGGIE: Az a keret, hogy nincs keret. :) Mindig ahhoz alkalmazkodunk, ami épp történik és szerintem ebben tök jók vagyunk. Jók vagyunk, mert nem szétesünk ettől, hanem ebbe a kaotikusnak tűnő randomitásba visszük bele a biztonságot. A biztonság szerintem nem azt jelenti, hogy mindennap pontban ugyanaz történik, hanem az, ahogy te megéled. Ha könnyedén kezeled a váratlan helyzeteket, az ugyanúgy biztonságot tud sugározni a gyerekeknek. Vannak azért fix pontjaink, csak nem biztos, hogy épp otthon tudjuk megejteni. Mi is ugyanakkor étkezünk, fürdetünk és altatunk, mint bárki más. Most például egész héten az Anyósoméknál tanyázunk, mert nagyon sokat dolgozik most Bálint és nekem is bejött egy csomó munka.

Azt szoktuk még csinálni, hogy amikor az egyikünk dolgozik, akkor a másikunk viszi a családot, ha mindketten dolgozunk, akkor segítséget kérünk a családtól. Mindig ott segítünk be a másiknak, ahol éppen kell.

BÁLINT: Ez most nagyon szépen hangzik, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nagyon-nagyon hosszú időbe telt, mire ebbe belerázódtunk, és mindketten megtanultuk tiszteletben tartani, figyelembe venni a másik elfoglaltságait és kiszámíthatatlanságait. Én filmrendező, operatőr vagyok, ami a zenészléthez hasonlóan egy nagyon ad-hocnak ható, sok kiszámíthatatlansággal járó életmódot jelent, ahol sokszor előfordul, hogy nem látom, hogy mit fogok csinálni a következő héten, aztán jön egy telefon, és utána hetekig nem érek rá, még hétvégén sem. Azért ehhez nehéz alkalmazkodni, és még tíz év után is volt sok vitánk abból, hogy lehetetlen velem számolni. :) Mindenesetre most már hozzászoktunk, és tudjuk, hogy lehet rendszerszerűen számolni egymás szakmájának kölcsönös kiszámíthatatlanságával.

Mit jelent számotokra szülőnek lenni? Mi a szülőség lényege szerintetek?

BOGGIE: Számomra egy gyönyörű állapot, feladat és szerep. Imádok édesanya lenni, nagyon szeretek a gyerekeimmel időt tölteni, segíteni nekik, játszani velük. Az én szerepem szülőként az, hogy egy egészséges, öntudatos, önmagát szeretni képes, célokat kitűzni képes, ÖNÁLLÓ felnőtté váljanak a lányaim. Direkt nem használom a nevel szót. Nem hiszek a direkt nevelésben. Én a mintaadásban hiszek. Szülőként mondhatok nekik bármit, ha én magam nem úgy csinálom. A gyerekek azt tanulják meg és azt követik, amit látnak, nem azt, amit mondanak nekik.

BÁLINT: Igen, ebben nagyon egyetértünk. Én sem hiszek abban, hogy a gyerek egy üres lap, amit a szülőnek kell teleírnia. Sokkal inkább gondolom, hogy a gyerek az, aki kitölti azt a lapot, a szülőnek meg inkább a józan kereteket, és a szükséges szabályokat kell megadnia ehhez. Én inkább azt érzem, hogy szülőként az a feladatom, hogy ne rontsam el a gyereket. :)

Mit tanácsolnátok azoknak a pároknak, akik még a családalapítás előtt állnak? Mivel tudnak esetleg készülni az életük új fejezetére, a gyermekek érkezésére?

BOGGIE: Én azt szoktam mondani a Bálintnak, hogy szerintem egy nagyon jó életszakaszunkban vállaltunk gyerekeket. 30 évesek voltunk mindketten, amikor Lenke született. Már mindkettőnknek stabil karrierje volt, kialakult ambíciókkal, kialakult személyiséggel rendelkeztünk. Én magamról azt gondolom, hogy kb. addigra tartottam ott a személyiség fejlődésemben, hogy most magabiztos édesanya tudjak lenni.

A másik fontos dolog, amit szeretnék kihangsúlyozni, hogy nem ér véget az élet, csak átalakul. Rengetegszer hallottam ezt várandósként, hogy „elfelejtheted a karriered”, „véget fog érni az életed” stb. stb. Én ezzel határozottan nem értek egyet és szerintem nagyon nem jó, hogy ilyen „ős-áligazságokkal” nyomasztjuk a családalapítás előtt állókat. Én abban szeretnék megerősíteni mindenkit, hogy az ér véget, amit hagyunk, hogy véget érjen. Mindent meg lehet oldani, mindenre van megoldás. Amikor például Lenke született, akkor még dolgozott az Anyósom és máshogy oldottam meg a gyermekfelügyeletet. Kineveltem az akkor 13 éves keresztlányomat babysitternek és olyan periódus is volt, hogy egy jó barátnőm volt a babysitterünk. Fontos tanács, hogy merj segítséget kérni. Ahol nem adott egy jó családi háló, ott nyugodtan ki lehet terjeszteni a dolgot a barátok köréig. Sőt, egy jó babysitter is kincset ér. Ha meg az sincs, még mindig ott van a bölcsi.

Ezeket azért is mondom el, mert szerintem rengeteg élethelyzet van, amikor szüksége van a családoknak segítségre. Szerintem a felsoroltak közül egyik sem ciki, még ha sokszor meg is bélyegezzük a másikat. Egyszerűen nem látunk bele mindenki életébe. Annyit tehetünk, hogy elfogadóak vagyunk és segítünk, ahol tudunk.

Összegezve: szerintem hasznos, ha már jól ismerjük a saját személyiségünket családalapítás előtt. Merjetek segítséget kérni, nem kell mindig mindent egyedül megoldani. Saját magatoknak akarjatok megfelelni, ne másnak.

BÁLINT: Nekem nagy újdonság volt a gyerekek érkezése után, hogy mennyire tisztán és érthetően kommunikálnak, már újszülött koruktól kezdve. Sokan úgy állnak a kisbabákhoz, hogy azok elvannak, mint a növények, nem fognak fel semmit, nem érzékelnek semmit a környezetükből stb. Nekem az a tapasztalatom, hogy ez nem igaz. Szóval a tanácsom az, hogy próbáljunk meg figyelni rájuk! Engem ez egy csomó rázós helyzeten átsegített, és inkább találtam egy-egy helyzetet cukinak és viccesnek, mint ijesztőnek.

Szerintem a figyelem sokszor hasznosabb, mintha egy helyzetet tankönyv, vagy babablogok és Facebook csoportok ellentmondásos tanácsai alapján akarnánk megoldani. A másik tanácsom pedig pont ez: óvatosan a blogokkal, és a sok okos véleménnyel, néha ér menni a saját megérzéseink után!