Az „igazi” az inkább egy döntés kérdése - Exkluzív páros interjú Csemer Boglárkával és Nagy Bálinttal
2024.01.24.
Tavaly ősszel cikksorozatot indítottunk, amiben Dr. Piczkó Katalin pszichiáter, párkapcsolati szakértő vezetésével körbejártuk, hogy mik lehetnek a hosszú párkapcsolatok titkai, mire érdemes odafigyelni a pároknak a kommunikáció, az intimitás, vagy akár kompromisszumkészség területén.
Sorozatunkat most egy exkluzív interjúval zárjuk. Csemer Boglárka (Boggie), dalszerző-énekesnő és rendező-operatőr férje, Nagy Bálint nem szoktak a magánéletükről beszélni, ám most kivételt tettek. Páros interjúban meséltek a megismerkedésükről, arról, hogy szerintük honnan ismerszik meg az „igazi”, hogyan lesz a párunk a társunk is, milyen zökkenőkön ment át a kapcsolatuk az eddig eltelt 20 évben és hogyan látják a közös jövőt.
Hogyan ismerkedtetek meg?
Bogi: Gimnáziumban. Mindketten a Vörösmarty Mihály drámatagozatára jártunk.
Bálint: Sokat kerülgettük egymást, hülyéskedtünk, közeledtünk, de egy ideig nem léptük át a barátság határát. Aztán egyszer leléptünk közösen egy iskolai táborból, hogy megnézzünk egy koncertet, és hazastoppolás közben egymásba gabalyodtunk.
Mi fogott meg a másikban?
Bogi: Nekem nagyon tetszett az a Bálintban, hogy ugyan sokat hülyéskedett és bolondozott, de érzékeltem emögött egy mélyérzésű valakit, akit izgalmas volt felfedezni. Nagyon levett a lábamról az önbizalmával és a humorával.
Bálint: Én pedig szerettem, hogy Bogi ilyen jól rezonál rám, vagány volt, hasonló személyiség, mint én, de mégis pont annyira különböző, hogy izgalmasak lehessünk egymásnak. És nagyon tetszett benne, hogy nálam sokkal nyitottabb, közlékenyebb, és jól kapcsolódik az emberekhez. És persze nagyon jókat tudtunk veszekedni.
Mikor és honnan tudtátok, hogy a másik az igazi?
Bogi: Én ezektől a megfogalmazásoktól kivagyok. Szerintem ez egy téves és ingoványos fogalom arra, hogy valakit szeretsz, és el tudod vele képzelni az életedet. Szerintem nincs olyan, hogy ő az „igazi.” Annyira szövevényes egy párkapcsolat, hogy lehetnek szakaszai, amikor úgy érzed, hogy ő a létező lehetséges legjobb, de olyan is, amikor azt érzed, hogy az agyadra megy. És ez így természetes. Ezt kéne erősíteni a fiatalokban is, mert különben egy délibábot kergetnek életük végéig.
Ellenben azt tudtam már 17 éves koromban is, hogy látom Bálinttal a jövőt. Látom benne és vele azt, hogy családot alapítunk. Láttam azt is, hogy egy szép életet ki tudunk magunknak építeni. Ez a közös jövőkép nekem nagyon tetszett.
Szóval én összességében azt gondolom, hogy az „igazi” az inkább egy döntés kérdése, nem pedig egy minősége egy férfinak vagy nőnek. Ha sok olyan dolgot tapasztalsz a másik ember lényéből, ami számodra vonzó és tudod, hogy látod magad mellette idős néniként is, akkor ő lesz az „igazi”.
Bálint: Ezekkel teljesen egyetértek. Lehet, hogy kicsit furák vagyunk, mert én is tisztán emlékszem 17 évesen, ahogy előre láttam magunkat, mint családot. Láttam Bogiban, hogy milyen jól fog integrálódni az én családomba, jól ki fog jönni a szüleimmel, és hogy tudunk együtt távlatokban gondolkodni. Már akkor fontos volt nekem, hogy egyben lássam előre az egész életünket, és egyértelmű volt, hogy vele ez meglesz. Szóval egy csomó olyan dolgot is mérlegeltem, ami szerintem nem illik klasszikusan egy 17 éves kölyök problémavilágába.
Mi az, ami számotokra fontos a másikban, a párkapcsolatban?
Bogi: Nekem az, hogy számíthatok a másikra. Én hajlamos vagyok azt gondolni, hogy mindent nekem kell megoldanom, elintéznem és a mai napig meg tud lepni Bálint azzal, hogy ő egyébként ott van a háttérben, és mindent is megcsinál. Meglepően sok területen tud helytállni. Kicsit olyan, mint egy nő. De közben meg sokkal pragmatikusabb, mint én, engem sokszor elsodornak az érzelmeim. Bálint olyan, mint egy szikla. Senki és semmi nem rendíti ki a nyugalmából és a stabilitásából.
Bálint: Szerintem az nagyon fontos, hogy mit jelentünk együtt. Ez rengeteget ad, például biztonságot és stabilitást: ha jól vagyunk és jól működünk, akkor az élet más területein is magabiztosabb tudok lenni. Bogi nagyon tiszta és nyílt személyiség, akin azonnal meglátszik, ha valami nem stimmel, és tud és mer is beszélni az érzéseiről. Ebből én folyamatosan tudok építkezni és tanulni, mert én nagyon nem ilyen vagyok.
Kezdetektől fogva ugyanaz volt az értékrendetek, a kapcsolatról való elképzelésetek, vagy sokat kellett csiszolódnotok?
Bogi: Nehéz ezt 20 év távlatából megítélni, mert annyira gyereklelkűek voltunk, amikor összejöttünk, hogy ennyire tudatosan szerintem egyikünk sem gondolkodott a párkapcsolatról. Szerettük egymást, alkottunk együtt, nem bonyolítottuk túl. Az értékrendünk az egyébként nagyjából mindig is hasonló volt, és az évek alatt csak még jobban egymáshoz idomultunk.
Miből adódnak általában (ha vannak ilyenek) különbözőségek, és hogyan oldottátok meg azokat?
Bogi: Általában azon kapunk össze, ha Bálint nem talál valamit a konyhában. Pedig elmondom neki, hogy hol van, és akkor sem találja meg. Mostanában kicsit érzékenyebben reagálok a kritikáira, ami nem tudom, hogy minek köszönhető, pedig semmi rosszat nem mond, csak mindent támadásnak élek meg tőle. Ezt majd fejtegetem még magamban.
Bálint: A hétköznapok szintjén valóban csak ilyen hülyeségeken megyünk egymásnak, de ezek sose mennek igazán mélyre, megmaradnak a hétköznapi csipkelődés szintjén.De természetesen ezeknél voltak már sokkal nagyobb konfliktusaink és komoly kríziseink is, ami szintén elkerülhetetlen 20 év alatt. Visszatekintve szerintem az vitt minket mindig ki ezekből a gödrökből, hogy mindketten képesek voltunk (és vagyunk) kommunikálni, és rendesen átbeszélni a problémáinkat, és aztán hajlandóak vagyunk változtatni, ha kellett együtt is, de magunkon is.
Kezdetben le kellett fektetni a határokat, vagy egyértelmű volt számotokra, hogy kinek mi fér bele a párkapcsolatba?
Bogi: Pont a fiatalságunk okán ennyire tudatosan nem gondolkodtunk erről. De most 20 év után már annyi mindent megéltünk együtt, hogy kialakult magától, hogy kinek mi fér bele a párkapcsolatba. Abban sokat erősödtünk, hogy a saját belső folyamatainkat monitorozzuk, és ne hagyjuk, hogy csak mondjuk fél év után nézzünk rá egy problémára. Sokkal gyorsabban kezelünk helyzeteket, nem hagyjuk csak úgy sodródni magunkat, mert az a tapasztalatunk, hogy akkor eltávolodunk egymástól. Ráadásul egy saját belső folyamat nem egy függetlenül csak benned zajló dolog. Nem véletlenül indul el benned valami. Az lehet egy reakció is az elhanyagoltságra, érzelmi kiüresedésre. Az utóbbi másfél évben nagyon tudatosan szakítunk időt egymásra, ami korábban nem volt jellemző. Mindent előtérbe helyeztünk: gyerekek, munka, a tágabb család, csak magunkat nem.
Bálint: Én sokszor megkaptam a Bogitól a gimiben, hogy „nem vagyok a haverod”. Szerintem ezt nagyjából sikerült értelmeznem és alkalmaznom. De a viccet félretéve, a kapcsolatunk elején még jellemző volt rám, hogy nagyon akartam, hogy igazam legyen, és minden vitát és konfliktust úgy alakítottam, hogy az jöjjön ki, hogy én nyertem. De idővel rájöttem, hogy ez nem egy élhető és fenntartható attitűd, és nem is arról szól, hogy előrébb vigyen minket. Szóval igen, sokat fejlődtünk mindketten abban, hogy egyszerre figyeljünk magunkra és egymásra. Sokat kellett hangolnunk és finomítanunk magunkon és foglalkozni a személyiségfejlődésünkkel külön-külön. Most meg arra is rájöttünk, hogy nem elég külön személyiségfejlődni, a közös „párkapcsolati személyiségünk”- re is ráfér a fejlesztés. Szóval bármi beleférhet, ha képesek vagyunk figyelni, változtatni és fejlődni közösen!
Mikor költöztetek össze, és hogy alakult az együttélés? Rögtön zökkenőmentes volt?
Bogi: 22-23 évesek voltunk, amikor összeköltöztünk. Az akkor egy fontos döntés és lépés volt, mert az volt az első komoly felelősségvállalásunk egymás iránt. Addig ott aludtunk egymásnál, mint a gimiben, de azon a ponton kellett egy felnőtt lépés, hogy meglássuk, hogy mit bírunk el, mint pár. Alapvetően zökkenőmentes volt és most is az. Szerintem mi jól tudunk együtt élni.
Bálint: Az összeköltözés zökkenőmentes volt, de az odavezető út kevésbé. Az első komoly párkapcsolati válságunk, szakításunk utáni újra építkezés fontos lépése volt az, hogy együtt élve próbáljuk meg folytatni. Ez annak a választópontja is volt, hogy fel kellett dolgoznunk, hogy egy iskolai, mondhatni gyerekszerelem már felnőtt korba lépve csak akkor folytatható, ha felnőtt kapcsolattá tud átalakulni - annak minden nehézségeivel és új kihívásaival együtt.
Mikor érett meg a családalapítás gondolata? Ugyanúgy gondolkodtatok erről a kezdetektől fogva?
Bogi: Elég nehéz szakmát választottunk mindketten. Én addig nem akartam családot alapítani, amíg nem éreztem azt, hogy a szakmámban elértem egy stabil pontot. Az előadóművészet tényleg teljesen kiszámíthatatlan. A mi szakmánkban előfordulhat, hogy látszólag mindent jól csinálsz mégsem jön a várva várt siker, áttörés. Én a Parfüm berobbanása előtt 5 évig énekeltem, és koncerteztem már országszerte klubokban, művelődési házakban, mire befutott az a dalom. Aztán jött az Eurovízió, és utána úgy éreztem, hogy most megengedhetem magamnak, hogy kicsit elvonuljak és babázzak. Persze Lenkével ezt még nem tudtam úgy megélni, mert folyamatosan azon izgultam, hogy akkor most mi lesz, el fognak felejteni, dolgoznom kell és ehhez hasonló körök. De Imolával már nyugodalmas volt a babázás élmény, és nem akartam minden áron dolgozni és jelen lenni. Ehhez hozzásegített az is, hogy leállt az egész szektor a Covid miatt.
Bálint: Az sosem volt egyikünkben sem kérdés, hogy szeretnénk gyerekeket, családot. Én kifejezetten nagy családból jövök, és mindig voltak körülöttem gyerekek, de a Bogiéknál is voltak kölykök bőven. Szóval nagyon korán, nagyon természetessé vált mindkettőnknek, a gyerekek társasága és a család. Mondhatni a közös párkapcsolati szocializációnk (ha van ilyen) része volt az állandó családi környezet, és a biztonságot adó családi háló.Szóval az biztos volt, hogy előbb vagy utóbb mi is belevágunk, csak meg kellett rá érni.
Mennyire értetek egyet a gyermeknevelésben?
Bogi: Szerintem ez az a terület, amiben talán a legcsodásabban működik a kapcsolatunk. Nagyon stabilan egyféle értékrendet közvetítünk a gyerekeinknek, és adnak a szavunkra, bíznak bennünk, mert ugyanazt hallják mindkettőnktől. Ettől mindkét lányunk stabil és magabiztos személyiség.
Mit jelent számotokra a minőségi együtt töltött idő?
Bogi: Nekem azt, amikor van időm és alkalmam elidőzni csak úgy Bálint arcán, kezén. Van időm befogadni őt, a lényét teljes valójában. Amikor nem kell egyszerre főznöm és gyereket öltöztetnem, és beraknom egy adag mosást. Amikor tényleg vele tudok lenni, és tudom őt csodálni abban a minőségben, amit megérdemel.
Bálint: Bármilyen tevékenység, amit szívesen csinálunk együtt, a lényeg, hogy meglegyen a tér és az idő, hogy egymásra figyeljünk, és ne legyen szanaszét a figyelmünk ezer egyéb zavaró tényezőn. Egy sima séta, vagy mozi is kielégítő tud lenni, de persze, ha alkalmunk van kettesben elutazni valahova, az mindent ver.
Hogyan tudjátok megteremteni a munka és párkapcsolat egyensúlyát? Mennyire igényel ez kompromisszumokat a részetekről?
Bogi: Szerintem ez minden pár és család részéről logisztikát és áldozatokat igényel. Egyrészt Bálint édesanyja a legnagyobb támaszunk. De számíthatunk a nővéremre, a sógornőmre és a lányok ex-óvónénijére is. El vagyunk látva segítséggel, de még így is folyamatosan sakkozunk, hogy azért a lányokkal is töltsünk minőségi időt, de együtt is és a tágabb családdal is. Szóval a folyamatos szervezést, tervezést nem lehet megúszni még aktív segítség mellett sem.
Hogy érzitek, egyenlőek a „terhek” és kompromisszumok köztetek, vagy van, akire nagyobb szelet hárul?
Bogi: én azt gondolom, hogy nagyon 50-50%-ban visszük a vállunkon a családot. Bálint tényleg mindent is csinál: most, főz, takarít, ha kell és csodás apuka is. Persze van, amihez csak én vagyok a jó, de ha én nem vagyok otthon, akkor teljes nyugalommal zajlik az élet nélkülem is.
Bálint: És a Bogi sem retten meg, ha hirtelen autóba kell pattannia, vagy egy pillanat alatt át kell szerveznie a napját, vagy akár az egész hetét miattam. Az biztos, hogy sokat edződtünk az évek során, és mindketten nagyon rugalmasak vagyunk és toleránsak egymás hektikus szakmájával szemben. És igen, mindkettőnknek nagyon jó a logisztikai érzéke, ami valóban elengedhetetlen.
Mit jelent számotokra a kapcsolatban az intimitás, és hogyan tartjátok fenn a tüzet?
Bogi: Az utóbbi két évben megéltünk egy olyan mély eltávolodást, hogy kénytelenek voltunk szembe nézni egymással, és eldönteni, hogy akkor mit is szeretnénk egymástól. Akkor arra a felismerésre jutottunk, hogy a kapcsolatot teremteni kell. Ez persze egy borzasztó hosszú folyamat volt, mire ideáig eljutottunk, és külső segítséget is kérnünk kellett, hogy erre rá tudjunk nézni.
Szóval azt nem lehet, hogy mindent profin megcsinálunk, egymást meg lespóroljuk, és tényleg a lista végére kerül, hogy ki éppen hogyan is van a bőrében.
Ezért nagyon tudatosan most már havi 2x biztosan töltünk kettesben időt séta, kávé, ebéd, koncert, mozi, színház formájában. Ezek kellenek, mint egy falat kenyér.
Bálint: Mindezt nem lehet robotikusan csinálni, vagy letudni egy Excel táblázattal. Szóval a legfontosabb, hogy fenntartsuk azt, hogy folyamatosan foglalkozzunk egymással, és legyenek olyan élmények, pillanatok, amiket közösen élünk meg. Furán hangzik, de azzal lehet elkerülni, hogy belecsússzunk a párkapcsolati rutintevékenységekbe, és ezáltal a lassú elhidegülésbe, hogy rutinná tesszük a spontaneitást. Tehát mindig kell teremtenünk alkalmat arra, hogy kizökkenjünk, egymással legyünk, és új dolgokat éljünk meg együtt. Ha ezek megvannak, jön a többi dolog is, és sokkal természetesebben működik.
Mennyire fontos számotokra a kommunikáció? Mennyit és hogyan beszélgettek?
Bogi: Egy párkapcsolat csak és kizárólag a kommunikáción múlik. Ha nem tudtok beszélgetni, ha nem tudjátok megérteni egymást, akkor nincs mit feloldani, megoldani. Minket meggyőződésem, hogy a kommunikációnk tart elsősorban egyben. Tényleg mindent meg lehet beszélni, és mindent meg is kell. Az vezet változáshoz és feloldozáshoz. Én már azt is megtanultam ennyi év alatt, hogy nincs olyan, hogy ciki gondolat, rossz érzés. A másikat legjobban a hazugsággal lehet megbántani. Egy jó társ legyen szavahihető, és azt mondja, amit gondol és amit érez, ne azt, amit a másik hallani akar. A mismásolásnak nincs értelme.
Mit gondoltok, ti is végigmentetek a párkapcsolatok idealizálás, démonizálás, realitás fázisain?
Bogi: Szerintem végig mentünk, még ha nem is címkéztük így fel. Bár a démonizálásra bevallom, nem annyira emlékszem. Szerintem mi eléggé azt adtuk egymásból már az elejétől fogva, amire számíthatott a másik. Azt mondjuk a mai napig nem tudom megszokni, hogy Bálint mennyivel hangosabban él a lakásban, mint én valaha is.
Hol tart most a kapcsolatotok?
Bogi: 20 év után?:-) Szerintem ez most egy kifejezetten jó és békés korszakunk.
Milyen célokat tűztetek ki magatok elé?
Bogi: Az egyik fontos célunk, hogy sokkal többet alkossunk együtt. Idén is tervezünk közös forgatást, amit én nagyon szeretek. Létrehozni valamit közösen a nullából, aminek mondjuk egy olyan szép klip az eredménye, mint a tavalyi Fragilité.
Az is cél, hogy minél stabilabb jövőt alapozzunk meg a lányoknak. Sok egyéb vállalkozáson törjük a fejünket, amivel több lábon tudnánk állni, mint család. Mindketten a szolgáltató-kulturális szektorban dolgozunk, ami sosem volt egy életbiztosítás, a Covid óta meg pláne nem az.
Hogy szeretnétek ezeket megvalósítani?
Bogi: Hasonló időmanagementet igényel 1-1 tervünk megvalósítása, mint a teljes család logisztikája. De ha valamire ráizgulunk, akkor nincs az az isten, ami megállítson minket.
Bálint: Mindig oda érkezünk meg, hogy ha a terveinket valóra akarjuk váltani, akkor még többet és még fegyelmezettebben kell dolgoznunk, és teremtenünk. Ez persze további kihívásokat jelent, hisz tudjuk, hogy ha szétdolgozzuk magunkat, akkor mindig az egymásra szánt idő sérül először. De hát kellenek az izgalmas kihívások.